Kicsit más...

Nem rég gondolkodtam, hogy még anno, mikor elkezdtem blogolni, akkor miért is tettem azt. Egyrészt a receptjeimet akartam rendbe szedni, hogy minden meglegyen egy helyen, másrészt szerettem volna Milánról, meg úgy általában az életemről írni. Mostanában "kicsit" elhúzott a blog a gasztro irányba, ami nem baj, de azért most írok másról is, mert nem csak a sütés-főzésből áll az életem, bármennyire is hihetetlen! :)

Szóval Milán... nem mondanám, hogy vegyesek az érzelmeim, mert kristálytisztán egyféle érzésem van irányába, mégpedig az, hogy imádom. Persze gondolom ezzel egy anyukának se mondtam újat, mindenki imádja a gyermekét, csakhogy én nem voltam ebben biztos, hogy így lesz még mielőtt terhes lettem.
Sokáig úgy gondoltam, hogy nekem 30 éves korom előtt tutira nem kell gyerek! Aztán 25 évesen megváltoztak a dolgok, terhes lettem, és az első pillanattól imádja őt a pocakomban. 15 hetesen jött egy enyhe "törés", amikor is megtudtuk, hogy kisfiunk lesz... Sírtam... Már akkor rögtön megbántam, hogy így fogadtam, de én annyira, de annyira kislányt szerettem volna, hogy teljesen elkenődtem, hogy mit is kezdek én majd egy fiúval. Az amúgy is ingatag érzelmi szintemnek nem kellett túl nagy esemény, hogy sírásba kössek ki, és ez pont elég volt hozzá.
Aztán ahogy jött a sírás, úgy el is múlt, és utána már egyre büszkébb voltam, hogy fiam lesz! Fiút fogok szülni! Főleg, amikor férfiak kérdezték a hasamat nézve, hogy ugye fiú lesz?! Csak úgy vigyorogtam, mikor mondtam, hogy igen, fiú lesz! :) Tudom, hülyén hangzik, de sokkal menőbbnek éreztem egy fiúval terhesnek lenni, mint lánnyal.

Pár hónap múlva megszületett, madarat lehetett volna velem fogatni, imádtam! Egyre csak nőtt, nőtt és nőtt. Most már ott tartunk, hogy 2-3 hetente nő 1-2 centit! Elkezdtük jelölni a falon, és szemlátomást növekszik. Én meg folyton csak arra gondolok, hogy mennyire szeretem, mennyire hihetetlen, hogy ő a mi gyerekünk, még csak most született, és már ilyen nagy, hogy fért vajon el a hasamban, meg ilyen és hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor ránézek. :)
Persze nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok, mert amikor századszorra szólok rá, hogy ne kapcsolgassa a DVD lejátszót, de ő százegyedszerre is rám vigyorog és megnyomja a gombot, akkor már eléggé a sikítás határán vagyok, bármennyire is cukin néz rám. De ezektől lesznek a szép és vidám pillanatok még szebbek és még vidámabbak. :)
Sokan kérdezik (nagyjából mindenki), hogy mikor jön a kistesó?! Most még ott tartunk, hogy egyértelmű nemet mondunk rá, aztán lehet, hogy később ránk jön megint a babázás, de egyenlőre minden pillanatunkat, és szabad percünket neki szenteljük.
Egy szóval soha nem fogom megtudni, hogy mi volt az a jó, amit elkövettem életemben, hogy Őt kaptam ajándékba!